Már nem nézek oda…

• A régi házak, épületek; az Űrtelenségek szerelmeseinek több dologgal is szembe kell nézniük.

Számomra mind nehéz, de vannak fokozatok.

1. A keser-édes megújulás. Amikor az űrtelen mivolt megszűnik, és csak reménykedni lehet, hogy a felújítás is tetszeni fog – de legalábbis méltó lesz az épülethez.
2. A lassú pusztulás. Amikor éveken át szerelmetes rácsodálkozással tekinted meg újra és újra az Űrtelen épületet/területet; majd egy idő után összeszorul a szíved, hogy lassan az enyészeté lesz.
3. Az eltüntetés. Amikor már nem lehet egy épületen segíteni, amikor egyszerűen “útban van”, amikor a mindig csodált kis “palota” helyén már csak az emléke marad. 🙁
4. …és a legrosszabb. 

Ennek a szolnoki Háznak a kapcsán éreztem először azt, hogy történhet rosszabb egy gyönyörű épülettel, mint a lebontás… Ha csak Rá gondolok, szinte fizikailag fáj, amit tesznek vele… 

Néhány éve lefotóztam, de sajnos a nyomtalanul eltűnt fotóim között volt ez is 🙁 Szerencsére a google térkép utcaképei évek óta nem frissültek, így megmutathatom, mit veszítettünk – itt minden szépérzékkel megáldott emberre gondolok 😉

Sajnos nem a legjobb képek így, “lementve”, de a lényeg látszik: boltíves ablakok, boltíves bejárat, gyönyörű padlásablak ♥ Hatalmas fa előtte, kilátással a régi víztoronyra ♥.

Eladóvá vált (az első képen látszik is a tábla), és valaki olyan vette meg, akinek nem lett volna szabad… aki rohadtul nem ilyen házra vágyott, akinek jól láthatóan szépérzéke és tisztelete a régi épületek iránt nulla, aki építészeti analfabéta, aki igazából “szarik mindenre”… 🙁

A következő képek csak erős idegzetűeknek!(Ha már a fentiekből beleszerettél a Házba, NE olvass tovább, felejtsd is el ezen álmaidat, ez a Ház már NINCS 🙁 (Én pedig próbálom úgy feltenni a képeket, hogy ne szakadjon meg a szívem nagyon ne nézzek oda…)

A fotózásra a “kapun” kirontó nemidénbarnult “építőmunkás”-ról pedig emlékezzünk meg szavainak felidézésével 😛

Párom fotózott, vele “beszélgetett”:

• Mit fotózol itt, he? Minek fotózol?
• Párom, értvén a megsemmisítő-ledöbbentő mondatokhoz, ebben az esetben, nyugodtan ennyit mondott: – Mert szép.
• Emberünk próbálta értelmezni a hallottakat, majd ennyit vágott oda: – Ne fotózd, úgyis lebontom!

Hát…még az sem fájna ennyire. 🙁

Nem akarom kielemezni a változásokat, jól látszik minden. Én már nézni sem akarom. 

Csalódtam Szolnokban, a főépítészben; hogy egy ilyen háznak nem tudnak helyi védelmet adni, hogy ilyet lehet…  így megalázni egy épületet… hogy nem vágják tarkón szívlapáttal a műanyag nyílászáróval közeledő “munkást”, hogy…….

Ugye nem csak nekem, nekünk fáj ennyire? 🙁