Számomra mind nehéz, de vannak fokozatok.
Ennek a szolnoki Háznak a kapcsán éreztem először azt, hogy történhet rosszabb egy gyönyörű épülettel, mint a lebontás… Ha csak Rá gondolok, szinte fizikailag fáj, amit tesznek vele…
Néhány éve lefotóztam, de sajnos a nyomtalanul eltűnt fotóim között volt ez is 🙁 Szerencsére a google térkép utcaképei évek óta nem frissültek, így megmutathatom, mit veszítettünk – itt minden szépérzékkel megáldott emberre gondolok 😉
Sajnos nem a legjobb képek így, “lementve”, de a lényeg látszik: boltíves ablakok, boltíves bejárat, gyönyörű padlásablak ♥ Hatalmas fa előtte, kilátással a régi víztoronyra ♥.
Eladóvá vált (az első képen látszik is a tábla), és valaki olyan vette meg, akinek nem lett volna szabad… aki rohadtul nem ilyen házra vágyott, akinek jól láthatóan szépérzéke és tisztelete a régi épületek iránt nulla, aki építészeti analfabéta, aki igazából “szarik mindenre”… 🙁
A következő képek csak erős idegzetűeknek!(Ha már a fentiekből beleszerettél a Házba, NE olvass tovább, felejtsd is el ezen álmaidat, ez a Ház már NINCS 🙁 (Én pedig próbálom úgy feltenni a képeket, hogy ne szakadjon meg a szívem nagyon ne nézzek oda…)
A fotózásra a “kapun” kirontó nemidénbarnult “építőmunkás”-ról pedig emlékezzünk meg szavainak felidézésével 😛
Párom fotózott, vele “beszélgetett”:
Hát…még az sem fájna ennyire. 🙁
Nem akarom kielemezni a változásokat, jól látszik minden. Én már nézni sem akarom.
Csalódtam Szolnokban, a főépítészben; hogy egy ilyen háznak nem tudnak helyi védelmet adni, hogy ilyet lehet… így megalázni egy épületet… hogy nem vágják tarkón szívlapáttal a műanyag nyílászáróval közeledő “munkást”, hogy…….
Ugye nem csak nekem, nekünk fáj ennyire? 🙁